Gondolkozom már egy ideje, hogy miért is csinálom ezt. Erre a kérdésre talán később visszatérek, mert nem tudok még válaszolni. Közelítsük meg inkább onnan, hogy mit tanulok belőle. Húú, hát rengeteg mindent. Tanulok bizalmatlan lenni, félni és ezt palástolni, figyelni a harmadik szememmel, tanulok örülni az körülöttem lévők és a saját épelméjűségemnek és tanulom azt, hogy mi az, amivel majd nem szeretnék foglalkozni, vagy mi az, amivel igen.
Múlt hét óta sokszor felültem már a metróra, hogy eljussak az 1 órányira lévő St E-be. Először a narancssárga metróval az átlag dolgozó és túrista tömeg közepén utazom egy fél órát, utána átszállok a külváros felé haladó zöld vonalra. Az átszállás után csak 4 megálló az egész, de egy egész szociológiai evolúció. Kifelé az első megállónál leszállnak az utolsó túristák is, aztán a következőnél leszállnak a Navy-ben dolgozó öltönyösök, jólöltözöttek és az egyenruhás katonák. Utána jön egy megálló, ahol - állítólag szerencsére - még nem kell kiszállnom, sokan várakoznak és mindenkin látszik, hogy ez nem a legtehetősebb környék. Fel- és leszállnak a nyakukon tetováltak, az övüket a kezükben csattogtatók és minden környéken lakó megtört, morcos és belefásult ember. A látvány hatására kicsit összehúzom magam és láthatatlanná válva tovább zötykölődöm az én megállómhoz, ahol a környék mit sem változik, de legalább és leginkább a madár sem jár.
Ez az egyetlen megálló, ahol a helyiek már a mozgólépcsőn fölfelé menet rágyújtanak ( itt amúgy leginkább sehol nem lehet dohányozni; sem étteremben, sem bárokban, sem a munkahelyen. A kórház területén még ha a saját autódban ülsz, akkor sem).
((Amúgy már a narancs vonalon kiszúrom az utastársaimat, akik végig elkísérnek: a nyaktetkó mellett cirkalmas betűkkel nevek az alkarok felső részén és néha a lányok dekoltázsán is. Nem tudom mi vehet rá egy lányt, hogy odatetováltassa azt, hogy "Priscilla"... talán így hívják... de 5*20 cm-ben?!))
Szóval egészen magányosan leszállok, nyakamba veszem az azonosító kártyámat és acélosítom a lelkem a következő néhány órára. Az utam a törvényszékesek épületébe vezet.
Folyt. köv.
Múlt hét óta sokszor felültem már a metróra, hogy eljussak az 1 órányira lévő St E-be. Először a narancssárga metróval az átlag dolgozó és túrista tömeg közepén utazom egy fél órát, utána átszállok a külváros felé haladó zöld vonalra. Az átszállás után csak 4 megálló az egész, de egy egész szociológiai evolúció. Kifelé az első megállónál leszállnak az utolsó túristák is, aztán a következőnél leszállnak a Navy-ben dolgozó öltönyösök, jólöltözöttek és az egyenruhás katonák. Utána jön egy megálló, ahol - állítólag szerencsére - még nem kell kiszállnom, sokan várakoznak és mindenkin látszik, hogy ez nem a legtehetősebb környék. Fel- és leszállnak a nyakukon tetováltak, az övüket a kezükben csattogtatók és minden környéken lakó megtört, morcos és belefásult ember. A látvány hatására kicsit összehúzom magam és láthatatlanná válva tovább zötykölődöm az én megállómhoz, ahol a környék mit sem változik, de legalább és leginkább a madár sem jár.
Ez az egyetlen megálló, ahol a helyiek már a mozgólépcsőn fölfelé menet rágyújtanak ( itt amúgy leginkább sehol nem lehet dohányozni; sem étteremben, sem bárokban, sem a munkahelyen. A kórház területén még ha a saját autódban ülsz, akkor sem).
((Amúgy már a narancs vonalon kiszúrom az utastársaimat, akik végig elkísérnek: a nyaktetkó mellett cirkalmas betűkkel nevek az alkarok felső részén és néha a lányok dekoltázsán is. Nem tudom mi vehet rá egy lányt, hogy odatetováltassa azt, hogy "Priscilla"... talán így hívják... de 5*20 cm-ben?!))
Szóval egészen magányosan leszállok, nyakamba veszem az azonosító kártyámat és acélosítom a lelkem a következő néhány órára. Az utam a törvényszékesek épületébe vezet.
Folyt. köv.
Az ásó említésekkor azért eszembe jutott a híres "How to shit in the woods?" című remekmű. Van annak a könyvnek létjogosultsága, ugye?
VálaszTörlésJajj, a másik bejegyzéshez akartam kommentelni.
VálaszTörlés