Az út

Gondolkozom már egy ideje, hogy miért is csinálom ezt. Erre a kérdésre talán később visszatérek, mert nem tudok még válaszolni. Közelítsük meg inkább onnan, hogy mit tanulok belőle. Húú, hát rengeteg mindent. Tanulok bizalmatlan lenni, félni és ezt palástolni, figyelni a harmadik szememmel, tanulok örülni az körülöttem lévők és a saját épelméjűségemnek és tanulom azt, hogy mi az, amivel majd nem szeretnék foglalkozni, vagy mi az, amivel igen.

Múlt hét óta sokszor felültem már a metróra, hogy eljussak az 1 órányira lévő St E-be. Először a narancssárga metróval az átlag dolgozó és túrista tömeg közepén utazom egy fél órát, utána átszállok a külváros felé haladó zöld vonalra. Az átszállás után csak 4 megálló az egész, de egy egész szociológiai evolúció. Kifelé az első megállónál leszállnak az utolsó túristák is, aztán a következőnél leszállnak a Navy-ben dolgozó öltönyösök, jólöltözöttek és az egyenruhás katonák. Utána jön egy megálló, ahol - állítólag szerencsére - még nem kell kiszállnom, sokan várakoznak és mindenkin látszik, hogy ez nem a legtehetősebb környék. Fel- és leszállnak a nyakukon tetováltak, az övüket a kezükben csattogtatók és minden környéken lakó megtört, morcos és belefásult ember. A látvány hatására kicsit összehúzom magam és láthatatlanná válva tovább zötykölődöm az én megállómhoz, ahol a környék mit sem változik, de legalább és leginkább a madár sem jár.

Ez az egyetlen megálló, ahol a helyiek már a mozgólépcsőn fölfelé menet rágyújtanak ( itt amúgy leginkább sehol nem lehet dohányozni; sem étteremben, sem bárokban, sem a munkahelyen. A kórház területén még ha a saját autódban ülsz, akkor sem).
((Amúgy már a narancs vonalon kiszúrom az utastársaimat, akik végig elkísérnek: a nyaktetkó mellett cirkalmas betűkkel nevek az alkarok felső részén és néha a lányok dekoltázsán is. Nem tudom mi vehet rá egy lányt, hogy odatetováltassa azt, hogy "Priscilla"... talán így hívják... de 5*20 cm-ben?!))

Szóval egészen magányosan leszállok, nyakamba veszem az azonosító kártyámat és acélosítom a lelkem a következő néhány órára. Az utam a törvényszékesek épületébe vezet.

Folyt. köv.

A mennyország

(Ez egy gyorskomment mert nem tudok hozzászólni... érted a saját blogomhoz nem tudok hozzászólni.)

Tóni emígyen néz ki a sörhelyzet odakint. Ezt egy amolyan nagyobb, de átlagos áruházban lőttem.

Tomi, igen a tanár a nála tanuló diákok szerint nagyszerű oktató. Én sem panaszkodhatom én is egy jó tanárnál voltam.

és

A kettővel ezelőtti bejegyzéshez hozzátettem 1-2 képet, de szörnyű a szerkesztője ennek a blognak, szóval most iderakok még néhányat, amik oda nem fértek be...

Tehát a konyha és a nappali unokatesóméknál:

A zsúfolt metró

És a városnézéshez hozzátartozó Kapitólium épülete. Itt ülésezik az Országház és ha húzunk egy hosszú vonalat a Lincoln Memorialtól a Washington Monumenten át, akkor a túlvégén a térnek ott lesz a Capitol Buliding. Bent még nem voltunk, de leszünk.

És akkor most beszúrok néhány képet PP előző beszámolójába, a barlangos-múzeumos-piknikesbe. .... ha sikerül:) - nézzétek meg azokat is!!

Még egy következő hét.

Szerdán megnéztük a Harry Potter legújabb részét. Hát nagyon jó volt. Különösen azért mert egy felmosóvödörnyi pattikukit vettünk hozzá és egy pohár (liter vagy kettő) üccsit. A mozi végén jöttünk kifele és egy automatára lettem figyelmes, amiből mindenféle érdekes dolgot lehet vásárolni. Tudjátok az a fajta amibe betolod az érméket, megtekered és kiesik valami baromság. Takonyban mászó gusztustalan pók, sárkánynak öltözött Micimackó(???), okádék színű pattogó gumilaszti, amivel a szomszéd öreglány ablakát lehet bezúzni, szóval mindenféle tuti cucc. Szóval ott álltak ezek a masinák és kettőre az volt ráírva: Állkapocszúzó(Jawbreaker) Belenézek és mit látok, hát mindenféle színes golyócskákat. Az egyikben pingponglabda a másikban teniszlabda méretű cukrocskák. Ugyanis ezek azok a cukrok amiknek a készítésének menetét oly sokszor láttam a HowIt'sMade c. műsorban. Akkor sem és most - hogy láttam - sem tudtam elképzelni: Ki az aki vesz ilyet. Ha vett, akkor miért eszi meg. Ugyanis ezek tényleg teljes egészében cukorból készülnek. Semmi más mint egy iszonyatosan nagy cukor. No de ismertek... Vettem egyet - a kisebbet - és nekiálltam, hogy elfogyasszam. Első pár percben arra kellett figyelnem, nehogy lenyeljem - mert le még csak-csak lement volna, de hogy jön ki? - egy óra múlva pedig arra nehogy kiköpjem, hisz akkor a mission nem lesz teljesítve. Nem adtam fel, igaz nagyon megszenvedtem azt a három sört amit a cukor szopogatása közben kellett elfogyasztanom.

Csütörtökön elmentünk az "R and " (Air And Space..bocs) múzeumba.

Itt vannak kiállítva a holdraszállás és a repülés relikviái. Láttuk a kompot amivel a holdra szálltak és a Wright fivérek repcsijét is amivel az első métereket repülték az emberek. (Persze ők nem hallottak Münchausen báróról, aki egy ágyúgolyón utazva került az ellenséges vonalak mögé.) Rettenetesen izgalmas volt az egész múzeum. Ide még visszamegyünk és megnézzük a háromdémozit és a szimulátort is.
Egy igazi kaland volt a szombati nap is. Elmentünk ugyanis Amerika egyik legnagyobb és leglátogatottabb barlangjába. Itt is volt elektronikus tárlatvezetőnk, így szinte mindent megtudhattunk a különböző cseppkövekről. Számos érdekességet láttunk. Az első neve Álomtó volt. Ezt igazából nem lehet elmondani, ezt látni kell. A lényeg az, hogy amikor megy az ember akkor egyszer csak egy nagy völgyet lát tele a földről felfelé növő cseppkövekkel. Nézi, nézi, aztán egyszer csak észreveszi, hogy HOPPÁ NEM JUTOTTÁL BE A JÁTÉKBA! A völgy ugyanis nem egy völgy, hanem ott bizony egy hatalmas tavacska van ami - lévén szélmozgás nem igen borzolja felszínét - tökéletes tükröt képezve a plafonról lelógó képződményeket mutatja. Szóval megdöbbentő élmény volt.

A másik érdekesség egy orgona volt. Ez az orgona ott volt benn egy nagy terem közepén és tessék megkapaszkodni, mert nem sípjai voltak, hanem a sok-sok üreges cseppkőre szerelt kalapács segítségével lehet rajta játszani. Szóval minden egyes billentyűhöz a neki megfelelő hangmagasságú cseppkövet megütő kis kalapács volt kötve. Amikor játszanak rajta a terem különböző helyeiről érkeznek a hangok a hallgatóság fülébe. A harmadik érdekesség egy hatalmas vastag cseppkő volt. Ez azért volt érdekes, mert első látásra ugyan nem tűnt fel, de két részből állt. Egy a plafonról lelógó és egy a padlóról felnövő cseppkőből. Mielőtt valaki azt mondaná, hogy de hát ez nem egy nagy kunszt, elárulom, hogy két egymás mellett lévő kb. 15 méter magas cseppkőről van szó. Tehát nem egymás alatt, hanem egymás mellett helyezkedtek el azok.
Ma pedig egy igazi amerikai pikniken vettünk részt. A zenegépből Elvis szólt. A rácson a hotdogba és hamburgerbe való virsli és hús sült. A gépből 6 fajta üdítőt, ásványvizet, sört és bort is lehetett inni. A gyerekek vízibiciklizhettek, pingpongozhattak, csocsózhattak, felfújható várban csúszdázhattak. Egyszóval minden volt ami egy ilyen partyhoz kell.
Na jóéjszakát.

Képek

Sziasztok!

Nha, itt van nehany kep csak, hogy jobban lassatok hol toltjuk az idonket.
Ket helyen lakunk, ezt tudjatok, sot a hazat es a kornzeket mar lent lattatok is.
A nagyszoba es a konyha, amelyek pulttal elvalasztott viszonyban vannak egymassal:



A kicsilany (E.), ahogy valami irtozatos szinu, szagu es izu fagyit eszik

Ime a masik otthonunk, ami kb 40 perc auto + 25 perc metro utra van unokatesomektol, D. lakasa es annak oriasi terasza

(a terasz masik resze meg ennek az 1,5-szorose pluszban, csak az nem olyan erdekes, mert ott ritkabban ulunk)

Ez a nagyszoba a konyhaval es a kijarat az erkelyre.

Nah ahogy innen bemegyunk a varosba eloszor kocsival:

<---- Ez egy 4-4 (tehat osszesen 8) savos autopalya, ami csumira tomve van autokkal. Ezen a kepen konkretan allunk es arra varunk, hogy egyaltalan besorolhassunk.

Es tudjatok, minden nagyobb.... (kulonosen, ha egy VW bogarban ul az ember:o) )

Aztan atszallunk a metrora. Ez is kicsit zsufolt neha...

Washington belvarosaban van egy oriasi ter Mall-nak hivjak, amirol PP mar irt, hogy egy fuves placc, ami korben tele van muzeumokkal es emlekmuvekkel. Minden muzeum ingyenes es mindegyikben adnak terkepet a kornyekrol. A tavolsagok eleg nagyok, egy nap alatt nem is lehet bejarni, meg ugy sem, ha egy muzeumba sem mesz be.

Ime a latvanyossagok, egy resze, ha valaki meg nem jart volna erre:)

A Feher Haz.

Semmi extra, csak itt lakik Obama

A Washington emlekmu (ott a tavolban a nagy oszlop) es a "visszatukrozo medence". Ezt a kepet a Lincoln Memorialbol lőttük:

Innen:

Ez pedig a tavolban a Lincoln Memorial, a Washington Monument tovebol:

Nagyon a tovebol :o))))

A muzeumok fo epulete, a Smithonian Institute. Ok uzemeltetik az itteni osszes muzeumot, sot meg nehany masikat is a varosban.

Ennek az epuletnek a kertjeben talaltam ezt a bokrot:

A neve "Dhobi fa", a feher leveleirol neveztek el, mert Indiaban - ahol oshonos ez a noveny - a mosassal foglalkozo munkasokat hivtak dhobi-nak. Es akkor beugrik Harry Potter es JK Rowling, hogy mennyire talalekony tenyleg minden reszlet! Tudjatok: Dobbi :)).

Az utcakon jarva-kelve beleutkozunk neha egy-egy szineszbe, statisztaba. Ugy tunik itt allandoan katonas filmeket forgatnak, itt az osszes szereplo a JAG-bo"l, az NCIS-bol :)

Ott voltunk a julius 4-i tupijatekkor , a dombrol neztuk. Ha a tuzijatek nem takarna el, akkor pont lehetne latni a Washington Monumentet. Ott van mogotte, higgyetek el!

Jah es amugy azon kivul, hogy a varos kb 50 masik szerteszet levo pontjan is lottek tuzijatekot, semmivel sem volt nagyobb, mint az otthoni augusztus 20-i !!!

Nah, vegezetul mara nehany kaja:

A vagyott forro kutya... kb ket honapig hallgattam otthon, hogy "egyunk hotdogot, hotdogot szeretnek, jaj de jo lenne egy jo kis hotdog, egy olyan amerikai mhmhhmmm...", nah, megkaptuk, az elso heten toltunk egyet aztan ennyiben is maradtunk, talan majd otthon egy jo kis go-go-hami hotdogot inkabb ;)

Aztan voltunk IHOP-ban (International House of Pancake, azaz a nemzetkozi palancsita haz). Itt azt adnak, amit kersz: ha azt mondod, kersz 2 palacsintat, akkor ennyit adnak, 2 amcsi palacsinta es szevasz, sem ontet, sem csokimaz, sem vaj, sem szirup sesemmi. Azert nem volt rossz;))

Aztan egy helyen rendeltem egy kis ragcsalnivalot. A neve ugy kezdodott, hogy "baby...", a tobbit nem ertettem, de hat ra se rants, bebi-kukorica, bebi-szarny, jo lesz ez barmi is legyen... aztan kihoztak egy bebi borjunak a fele't...

A kepen a perspektiva miatt nem latszik, de sokkal nagyobb volt a kezemnel.

Ezen a ponton laktam jol:

Aztan a valamelyik muzeumban ratalaltunk az otthoni kenyerpiritonk hu masara. Csak ezt 1920-ban hasznaltak utoljara :o))

<-- aki nem ismerne, ez az a jobb also sarokban

Egy hosszú nap

Már egy jó ideje készülök rá, hogy feltoljak egy rakat képet és elmondjam, hogy milyen jó dolgok vannak itt, meg milyen hülyeségek is, de ez a mai nap sem az a nap.

Most hétfő este 11 van, dög fáradt vagyok, mert ez a nap kábé csütörtökön kezdődött és holnap estig nem is lesz vége és az egészet áthatja a bűnelkövetés fílingje.

Csütörtök délután én mentem a kislányért az oviba (azaz elősuliba). A sárga iskolabusszal szemben elhaladva gondolkoztam, hogy vajon tényleg azt mondta-e unokatesóm a múltkor, hogy mindegy, hogy a sulibusz után vagy vele szemben érkezel, ha az áll (és ki van hajtva a stop tábla a busz oldalán), akkor meg kell állnod. Nem jutottam a gondolataim végére, mert rámdudált a buszsofőr... nah, akkor már tudtam.. Mivel egy feltűnő színű (= a nagggyon sárga) kocsival voltam, a következő fél órám azzal a morfondírozással telt, hogy vajon rámuszítják-e a serifet, mert bizonyára MINDENKI felismer majd :o$.

Késő este észrevettem, hogy az email, amire több mint 2 hete várok ott integet az inboxomban. Hurrá, megjöttek a papírok, amiket ki kell töltenem, hogy hivatalosan is önkéntes lehessek a St Elisabethben! Este 11kor még játszottam unokatesóm férjének az idegein, hogy légyszi nyomtassuk ki, én kitöltöm, másnap a munkahelyről ők beszkennelik, átküldik én továbbküldöm és még a héten elindulhat a hivatalosítás, ennyi az egész, mi sem egyszerűbb. Nah, másnap érkezett a válasz, hogy nekem valóban - ahogy a papírok egyikén állt, de figyelmen kívül hagytam, mert el sem hittem, hogy ilyet kell - be kell mennem a "Bűnöző ellenőrző hivatalba" (ez a neve: Metropolitan Police Department's Criminal Records Office), hogy ujjlenyomatot adjak. Jelzem, ez már egyszer megtörtént, amikor beléptünk az országba ugye, de az Efbíáj saját példányt akar. Kicsit ideges lettem... a honlapon ugyanis 6-8 hét feldolgozási időt írnak.

Nos, ezután kinyírtam 6 embert; hármat késsel, kettőt pisztollyal és az utolsót egy ágyúval, közelről, mindezt egy fürdőben...álmomban..:) Durva. Aztán a hétvégén mindkét nap Vöröskeresztes tréningen voltam. Mindkét nap kb 3kor végeztem és utána lejártam a lábam a városban. Asszem egy kicsit befordultam a 4 fal között, ideje volt kijutni az utcara. Az utóbbi két-három hétben igazán csak a házimunka és a szakirodalom töltötte ki az időmet. Szóval napsütés, friss levegő és kilóméterek kellettek:) ( Vöröskeresztről majd később beszámolok.)

(Mostantol bocs az ekezetek miatt, de egy masik gepen folytatom).
Penteken hiaba vartam a telefonhivast a korhazbol, hogy megtudjam hogyan tovabb, ha 1. kb 6 het amig elkeszul a jelentes rolam, 2. az uj korhazi szarny megnyitasat ujabb hettel toltak el. Ezt a szarnyat "treatment mall"-nak hivjak, ami annyit tesz, hogy mind a helyszint, mind a terapias rendszert ujrastrukturaljak es en pont idoben vagyok itt, hogy a megnyilo uj cuccokat lassam es hu" de szuper lesz es elobb ne is menjek.

A telefonhivas csak nem erkezett, igy hetfo reggel kicsit frusztraltan indultam a rendorsegre, felkeszulve minden asztalborogatasra (mert csavokam a telefonban ko"bunko' volt, akinel erdeklodtem volna,hogy hogyan lehetne leroviditeni azt a 6-8 hetet).

A kisbicskam - mint mindig es mint minden rendes viziturasnak - persze a taskamban volt, persze ez nem jutott eszembe addig, amig be nem leptem a rendorseg epuletebe, ahol persze atvilagito berendezes volt es persze ha onkent odaadom, akkor sem adjak vissza tavozaskor. Mit lehet tenni ilyenkor?! Mint a rendes ovodas szepen kimentem az epuletbol es a fuves placcon elastam a kincsem. Oh kreativitas, de jo, hogy letezel!! :)
Aztan volt ott minden: "kerdezze mar meg a bal elso ajtonal, hogy milyen papirt adjak maganak, menjen a jobb elso ablakhoz, jah, hogy meg nincs olyan papirja, hat menjen vissza a portara, aztan megint a bal elso ajtohoz, aztan az ablakhoz, adja le a paprjait, ne adja le a paprjait, jah, hogy maga meterben es kilogrammban szamol, oh keremszepen azt itt be ne irja"... szoval megsaccoltak keresztbe is, hosszaba is es vegre kiszabadultam az otthonira tokeletesen emlekezteto lepattant kozintezmenybol.

Okes akkor most mi legyen? Kezemben az ahitott alairt papir, amit be kene szkennelni es elkuldeni a korhazba, illetve be kene telefonalnom, hogy ha mar a varosban vagyok, ne menjek-e el a korhazig es akkor vegre nem csak fantomkent keringenek a rendszerben. Persze az az egy telefonszam meg nincs meg a noteszemben. Gyalog el a konyvtarba, ahol van internet, hurra' (mashol ugyanis nincs, mindenki laptopon es iphone-on nyomja), ott felvilagositottak, hogy inkabb faxoljam, mert a szkenneles nevetsegesen draga lenne, kb 60 dollcsi (12 ezer Ft) es mellesleg ok nem tudnak megcsinalni amugy sem. Szuper.

Rovidre fogom, az a lenyeg, hogy betelefonaltam a St E-be, mondtak menjek azonnal. Ott aztan nem csak adminisztraciot inteztunk, hanem egy "foglalkoztato terapiara" is bebocsatast nyertem. Ezutan talalkoztam az egesz Torvenyszeki pszichiatria fejevel, aki meghivott a holnap reggeli Tanacsulesre, amin eldolnek a sorsok: kinek erositsek es kinek gyengitsek a biztonsagi felugyeletet, illetve, hogy milyen terapiat es gyogyszert kapjanak a paciensek. A szupervizorom teljesen raalltt arra, hogy mindent megmutasson mindenfele terapiat, aka'r a civil szarnyban is, csak lassak es tanuljak minel tobbet. Egyszeruen azt akarjak, hogy ertekesen toltsem el az idomet. O"ru:let! szo' szerint ....

A nap tanulsaga: nehez belenezni egy olyan szemparba, ami mogott nem csak a diagnozist, hanem a torvenyszeki tortenetet is latod; es nem kispalyas...

Ki tudja hanyadik hét

Na ez a hét is gyorsan elröpült. Már az elején nagyon izgalmas volt. Hétfőn volt ugyanis a Washingtoni Drupal User Group találkozó. Ide több ok miatt is vágytam. Egyrészt szerettem volna megismerni új drupalos arcokat. Másrészt szerettem volna angolul beszélgetni a kedvenc tartalomkezelőmről. Mióta elolvastam a Behálózva című könyvet tudom, hogy kis világokban élünk. Tudom de még mindig furcsa ezt folyton folyvást megtapasztalni. Eljön az ember ide a világ másik végére és kivel találkozik? Na kivel? El se hiszem, ha más mondja. Na szóval, Orsival kinéztük a helyet ahova menni kell, lőttem térképet, néztem utcafotót aztán elindultunk. Amikor beléptem a helyre már tudtam jó helyen járok, hisz ott vigyorgott Pasqualle. Igazából nem tudom melyikőnk meglepődése volt nagyobb. Az övé vagy az enyém. Miután felszedtük lekoppant állunkat a földről elkezdtünk megismerkedni a több emberrel. Mindjárt Pasqualle mellet állt egy szimpatikus srác aki szintén magyarul köszöntött minket. Elsőre nem csodálkoztam, hisz azt gondoltam Pasqualle valamelyik barátjával jött el a rendezvényre. Csak a találkozó vége felé esett le, hogy mennyire irreális ez a történet is. Ugyanis az történt, hogy amikor Pasqualle jóval előttünk megérkezett elkezdet ismerkedni az emberekkel odajött hozzá ez a srác. Beszélgetésbe elegyedtek amiből megtudta, hogy a srácnak az egyetemi tanulmányai miatt szüksége van legalább egy idegen nyelvre. Emberünk választása a magyar nyelvre esett. :D Szóval teljesen irreális, hogy ott és abban az időben igy összejöjjenek a dolgok. (vagyis inkább lehetetlennek tűnik, de koránt sem az...sőt)Itt vagyunk Orsi, Pasqualle, és én.

Most ugorjunk egy kicsit a hét végére. Pénteken ellátogattam a sulival, vagyis az osztálytársaimmal a SixFlags parkba. Ez egy hatalmas vidámpark tele hullámvasutakkal és mindenféle vásári mulatsággal. Akik nem tudnák én nem igazán szívlelem a hullámvasutat. Már egy jó kis mátrai buszkirándulás után is rosszul vagyok, nem hogy hullámvasút. Brr.. Na a lényeg, hogy ebben a vidámparkban igazából rengeteg hullámvasút volt amit ingyenesen ki lehetett próbálni és rengeteg fizetős baromság. Olyanok, hogy vizelj a körbe és nyerd meg a plüsmacit, dobd a labdát a piros lukba az ezer közül és nyerj egy műanyag gyíkot stb. Igen bátran a többi fiatallal indultam el felfedezni a parkot. Mindjárt az elején egy nagyszerű hullámvasutat próbáltunk ki. Szerencsére nem volt hosszú csak kegyetlen. Azt hiszem utoljára gyermekkoromban ráncigáltak és pörgetek meg így. (ezt akkor azt hiszem élveztem, vagy legalábbis azt hitték azért sikongatok. :D) Profi módon kiszállás előtt egy percet még mozdulatlanul kell ülni. Ez segít viszonylag helyére tenni a dolgokat. Az ég, föld, vízszintes, görbe, kezem, lábam, fejem, hátam egy picit össze volt keveredve ugyanis. Nem mondom, hogy rossz volt, de azt sem, hogy minden nap ezt csinálnám. Mivel üvöltöttem közben nem is volt olyan félelmetes. Elmondani nem lehet, de kb. olyan mint amikor az ember esik le a tizedikről és várja, hogy melyik pillanatban loccsan szét az agyveleje a betonon, vagy szerencséjére csak az egyik végtagját fogja letépni valami. A legtöbben görcsösen kapaszkodtak, nem úgy mint egyik kedves osztálytársam aki széttett kézzel és lábbal élvezte végig az egészet. A mellettem ülő kis csaj nem az e célból kialakított kemény műanyag kallantyút markolta, hanem az ide oda csapódó magatehetetlen fej védelmére kialakított párnás mell és fejvértet. A megérkezés utáni egy percben megpróbálta kiszedni a körme alól a szivacsból kimart fekete darabkákat. Nem sok sikerrel. ;) Felvettem videóra, amin sajnos a sebesség nem látszik. Ott állva kb. 10x nagyobb sebességet érez az ember, benne ülve pedig még annál is nagyobbat. Szerencsére mire végiggondolja az ember, hogy tényleg jó ötlet volt-e felülni erre a szerkezetre már vége is a menetnek. Ezután a srácok valami vízi baromságba ültek be. Erre én még nem tartottam késznek magamat ezért inkább elvonultam és galád módon beálltam a vízágyúk mögé. A parkban ugyanis minden ilyen vizes cumónál volt egy rész, ahol kisebb pénzösszeg bedobása után lehetett vizet spriccelni a szerencsétlen emberekre akik halálfélelmükkel küszködve ülnek a különböző iszonyatos szerkezetekben. A következő egy órát azzal töltöttem, hogy megpróbáljam újrarendezni a gondolataimat miközben bejárom és felfedezem a parkot. Nagy reményekkel indultam a gokartpálya felé, de legnagyobb sajnálatomra a budapesti vidámparkhoz hasonlóan lefojtott, lassú gokartok voltak itt is csak. Azt hittem lassan megyek, de kiderült nem amikor félreállították az előttem totojázó két kiscsávót. Végig padlógázzal és egy kézzel mentem, néha még ásítottam is egy nagyot. A hazafelé tartó három órás úton volt időm átgondolni, hogy szeretem-e én ezt a vidámpark dolgot avagy sem.

Na ilyen volt a hullámvasút



Másnap a vendéglátó családdal (anyuka és kislánya) elmentem a Baltimorei akváriumba. Orsi vöröskeresztes tréningen volt ezért nem jött velünk. Reggel elvittem Őt a metróhoz és mentem vissza, hogy elinduljunk a nagy útra. Washingtontól Baltimore másfél két órás autó útra van. Mivel nem indultunk korán ezért csak délre értünk oda. Kb. háromszor kerültük meg az ajánlott parkolóházat amíg megtaláltuk a bejáratát. Kiderült, hogy három oldalán is van bejárat tehát összesen kilencszer mentünk el a bejárat előtt. Ez azért volt, mert ezen a parkolóházon kis betűkkel míg a szomszéd oldalon jó nagy betűkkel volt kiírva, hogy parkoló. Mi meg csak azt láttuk és oda próbáltunk meg bejutni, ami a csúcsforgalomban nem volt könnyű. Baltimoreban ugyanis - legalább is az akvárium környékén - hétvégén van a csúcsforgalom. Ráadásul éppen aznap volt egy hatalmas manga és képregény hívő találkozó az akvárium melletti hotelben. Körös körül beöltözött fiatalok. Pokemononk, Jokerek és kitudja mi mindenek. Volt nekik fülük, farkuk, szárnyuk, hatalmas fegyverük, szívalakú rózsaszínvirágos kalapjuk meg minden amit csak az ilyen agyament rajzfilmekben lehet látni. Mint később kiderült ez a szálloda legendás az ilyen találkozóktól. Lehetett volna klingonokkal(Startrek) vagy akár rohamosztagosokkal(StarWars) és még sok minden mással is tele az összes utca. Először picit megrökönyödtünk amikor jegyet csak 4 órára kaptunk. Úgy döntöttünk azonban, hogy megvesszük a jegyet és majd csak elütjük valahogy az időt. Szóval ha ide jöttök vegyetek előző nap jegyet az interneten. Szerencsére a kikötőben ki volt állítva három(elvileg négy, de mi csak hármat láttunk) hajó. Egy tengeralattjáró, egy sima gőzös és egy régi vitorlás. Mivel a gőzös nem volt túl érdekes ezért csak a másik két hajóra vettünk jegyet. A tengeralattjárón a hátsó traktusban található torpedóvető kamrából lehetett elindulni. Keresztül mentünk a gépházon, a hálófülkén, ebédlőn és a parancsnoki kabinon. Az elől található torpedóvetőből jöttünk végül fel. Sajnos a tengeralattjárón lévő központi buborékba nem lehetett felmenni és még a periszkópba sem vethettünk egy kósza pillantást. Volt viszont ősöreg konyhás néni, kapitány és két tiszt akik szívesen válaszoltak minden kérdésre. A hajó megtekintése után megebédeltünk a közeli komplexumban. Előttünk egy varázsló tanonc, mögöttünk Joker állt. Kissé hátrébb egy baltásgyilkos csapat várakozott. Szerencsére a pokemonok hamar befejezték az ebédet így le tudtunk ülni. (sajnos iszonyúan hiányos a tudásom mangaügyileg, így nem is próbálok meg többet írni ezekről a hmm... jelenségekről.)
Ebéd után megnéztük a vitorlást. Nagy élmény volt, hisz itt minden szintet végig lehetett járni. Ezek a szintek be voltak rendezve. Kaptunk egy tárlatvezető eszközt, ami egy telefonra hasonlított. A helyszíneken található számot kellett beütni (volt külön gyerek és felnőtt) és már hallgathattuk is mi az amit éppen látunk. Nagyon jópofán volt megcsinálva, mert nem ugyan azt a monoton felolvasó hangot kellett végig hallgatnunk. Minden helyszínen egy-egy újabb emberrel ismerkedhettünk meg a hajóról. Bemutatkozott, majd elmondta mit látunk. Még a megfelelő háttérzaj is mögé volt keverve. Egyszóval nagyon tetszett az egész. Ezzel aztán el is szaladt az idő. Az akváriumban igen szoros programunk volt, mert a belépőn kívül még vásároltunk egy jegyet a delfin sóra és a 4D mozira. Maga a delfin só nem volt valami nagy szám. Legalább is én többre számítottam. Mindösszesen ha ötöt ugráltak a delfinek talán. A legemlékezetesebb jelenet az volt amikor az egyik medencemester kifeküdt a térdig érő vízbe és mellé csúszott két delfin. Aztán az egyik nem bírt magába és szépen belerondított a vízbe. Mint ha mi sem történt volna a show folytatódott. Volt még egy kislány aki megsimogathatta az egyik delfint. Őt fél órán át biztattuk. Majd a medence két oldalán megjelentek gyerekek zászlókkal(?) és elmondták, hogy ne szennyezzük az óceánt és gyűjtsük szelektíven a szemetet. Köszönjük. A delfinshow után megnéztük az ausztráliai állatok kiállítását majd irány a 4D mozi. Na de mi az öregördög nyila az a 4D. Ezen töprengtünk miközben mentünk be a moziba. Kaptunk polárszűrős szemüveget amibe olyan bénán volt betéve a két lencse, hogy térbenláttuk tőle a filmet. :D Elsőre picit nehéz volt megszokni, hogy nem a vásznat kell nézni, de aztán volt a nagy csoda, hogy jééé ez ilyen közel van? Természetesen még mindig nem tudni mitől négy a 4D. Amikor ültem le picit furcsa volt, hogy egy kis műanyag csövecske van az ülés alján. Ezt nem is értettem. Azt se figyeltem meg, csak kifele menet, hogy az előttem lévő szék háttámláján van egy kis szerkezet. Szóval egészen addig nem tudtam mi is az a 4D amíg kb. az első percben egy vidám tengerész arcul ne köpött volna. Ott volt a vásznon, meghúzta a palackját, majd röhögve pofán prüszkölt. Az előttem levő szerkezetbe ugyanis egy kis spricni volt beépítve ami a megfelelő pillanatban egy pici víz permetet tolt az arcunkba. A vége felé már furcsa volt, ha egy kiadós delfin ugrás után nem kaptam a felcsobbanó vízből én is. Volt levegő befúvás előröl, hátulról oldalról. A kis műanyag csövön nagy nyomású levegőt nyomtak át, amitől az ide oda cikázott odalent. Ez azt eredményezte, hogy a vászonról lemászó (3D ugye!!) pókok a lábunk alatt folytatták tovább az utat. Brrr... Ha nagy mélyek voltak akkor megrázkódtak a székek. A legnagyobb sikere azonban azoknak a kis gombocskáknak volt amik a megfelelő pillanatba vesén bökték az óvatlan mozinézőt. Ha a vásznon esett a hó akkor a nézőtéren is esett. Ha víz alá merültünk és légbuborékok jelentek meg a filmben akkor a közönség közé milliónyi szappanbuborékot toltak. Egyszóval nagy élmény volt. Ezután levezetésképpen végignéztük az akvárium részt. Volt egy hatalmas akvárium amiben sok mindenféle állat volt. Ide fizetett úttal búvárokat is visznek. ;) Volt még egymás mellett két rész. Ezek kb öt emelet magasak voltak. Az egyiken fel lehetett menni mozgólépcsővel. Itt különálló "kisebb akváriumok voltak" mindenféle állattal a csikóhaltól kezdve a piranján át a kis fekete-zöld békáig. A másik felében az épület együttesben egy hatalmas egybefüggő dupla falú henger volt(5 emelet!!). Ennek a hengernek a belsejében lehetett lemenni, miközben körülöttünk úszkáltak a különböző halak. Az egyik szinten 4-5 cápa mellett pár egyéb veszélyes halacska rótta fáradhatatlanul a köröket. Este nyolckor amikor beültünk a kocsiba már mindannyian elég fáradtak voltunk. Azt hiszem megérte eljönni, hisz egy igen tartalmas napot tudhatunk magunk mögött. ;)

Pszichodráma made in USA – így csinálják ők

Már két napja alig vártam, hogy leülhessek írni, persze most meg elfogott az aggodalom, hogy hogyan fogom összeszedni mindazt, ami történt. Meg elgondolkoztam, hogy kimindenkinek írom ezt az egészet. Megpróbálok szakmai, de egyúttal érthető, meg persze a történtekhez is hű lenni miközben lényegében nem mondhatok el semmit, ami ott történt; köt a titoktartás.

Szombaton Marylandben jártunk, Laurel nevű városban. Egy fia fényképet sem készítettünk, de nem is ez volt a lényeg. Hétkor indultunk, hogy mindenképp odaérjünk kilencre. PP vezetett, mert én el voltam foglalva azzal, hogy izgultam. Julis (ő a sárga bogárban a GPS) aztán egy óriás kerülővel - de így is kb egy óra alatt - simán odavitt. A fennmaradó 1 órát elnézelődtük a kisvárosban – szigorúan kocsi ablakon keresztül. Visszaköszönt a "született feleségek" és egy kis "Vekerletelep" fíling is.

Jó késős szokásomat már néhány éve vetkőzöm le, így most sikerült elsőként megérkeznem. Egy utolsó integetés a kis sárga bogárban ücsörgő PP-nek és egy nagy lépés a küszöbön át Cathy házába. Kicsit macskaszag van, de nem számít, a lényeg, hogy ez az a hely. A két vezető (Linda Bianchi és Cathy Nugent – ez itt a reklám helye) nagyon barátságosan fogadott, kérdezgettek mindenről én meg a sok válaszolás közepette el is felejtettem kérdezni, pedig így utólag visszanézve, ez az egy alkalmam, kb 4 percem lett volna, hogy megtudjak róluk személyesebb dolgokat is. Összesen négyen voltunk 'trénelnivalók', gyakorlat és tapasztalat szempontjából a 2 hónapostól a 6 évesig.

Ez volt az első tapasztalatok workshopja: először angolul, először idegen vezetőkkel, először két női vezetővel, először olyan csoporttal, ahol nincs a férfi nem képviseltetve egyáltalán és először nemzetközi csoportban (nem csak én voltam külföldi). Ráadásként még erre az egészre először vezettem angolul; merthogy vezettem is, merthogy ez egy kiképző csoport volt és merthogy ha jön a lehetőség, élni kell vele. ..És most már tudom, hogy meg tudom csinálni ! :o)).

Néhány adalék azoknak, akiket a részletek is érdekelnek: fél10től 4ig tartott. Csapatépítés, minimál ismerkedés, normaállítás, elmélet + handout, játék1, processing (szakmai feldolgozás), 1 óra ebédszünet, játék2 minimál rámelegítéssel, processing, zárás. És ez mind belefért az időbe. Ami kimaradt, az a megérkező kör. Az integrációs fázis és a játékok is rövidebbek voltak. Tehát az egymás megismerése nem történt meg, a hangsúly a "hogyan vezessünkön" volt olyannyira, hogy az elején felhívták a figyelmünket, hogy a behozott témák ne egetrengetőek legyenek...érdekes; értem is meg nem is. Jah és a legeslegelején volt egy "szerződés" tanúnak is alá kellett írni, amely szerint mindenki maga vállalja a felelősséget az esetleges lelki sérülésekért. Hmm, itt szükség van erre a pereket megelőzendő.

Nagyon pozitív élmény volt, nagyszerű emberekkel dolgoztam együtt, és ha lehetőségem lenne, tovább is dolgoznék. De nincs és ez persze nem baj, a kapcsolat már megteremtődött.

Óh és még egy érdekesség: Linda a St. E-ben dolgozott több mint tíz évig és nagyon jól ismeri C-t, akihez menni fogok. Nem csak Magyarország kicsi :o).

Egy kis áttekintés a pszichodrámáról egy 2007-es cikkben (értelmes, érthető és átfogó).

Megvalósulás (!)

Tehát úgy néz ki, hogy kialakult a SZAKMAI TERVem a nyár további részére:

1.
Van egy úgynevezett Red Cross DAT Camp (disaster action team -camp = katasztrófa akció csoport - tábor). Ez egy 4 napon át tartó képzés sorozat, amelyet az új, itteni Vörös Kereszthez csatlakozó önkénteseknek tartanak. Ha ezt valaki elvégezte, behívható lesz bármely, a közelében történt katasztrófa (tűz, víz, baleset..stb) esetén. Ez a behívható azt jelenti, hogy az éjszaka közepén felhívhatnak és ha "alkalmas" az idő, akkor mész menteni, segíteni, ellátni.

A segítő foglalkozásúaknak (pszichológus, szociális munkás, ..stb) külön erre épülő képzést is tartanak - az Amerikai Pszichológiai Egyesülettel (APA) együttműködve -, amiről konkrétan 1 nappal maradtam le, mert nem hívtam időben, meg mert nem hívtak vissza időben. Ezzel a képzéssel, ha itt bejegyzett pszichológus lennék (ami ugye nem vagyok), akkor katasztrófák esetén mint mentális egészségvédő (mental health specialist volunteer) vehetnék részt a katasztrófa-mentesítésben. Ugyan a képzésről lemaradtam, de miután megtudták, hogy a szeptemberben esedékesre már nem lesz alkalmam elmenni, kaptam elektronikus anyagot, hogy fogalmam és infóm legyen a képzésről. Támogatnak, hiszen a Vörös Kereszt nem csak egy amerikai szervezet. A tudást vigyem csak haza nyugodtan és kamatoztassam a saját "közösségemben". Sokat használják itt ezt a kifejezést (community), és talán emiatt is működik itt néhány dolog sokkal jobban, mint otthon...

2.
Elértem egy pszichodráma kiképzőt, akinek ugyan nem indul a meghirdetett tréning csoportja, de ismer egy embert, aki... szóval eljutottam Cathy Nugent-hez, aki elhívott a szombati pszichodráma kiképző csoportjába. Megyek drámára itt, Amerikában!!

3.
Miközben már el is feledkeztem arról, hogy hagytam üzenetet az APA (American Psychological Association = Amerikai Pszichológiai Egyesület) "katasztrófa esetén válaszadók koordinátoránál" (disaster response coordinator), egyszercsak felhívott este hatkor, a háromnapos ünnep előtti estén, amikor már sehol senki semmilyen munkahelyen és mindenki utazik vidékre, süti a sütiket és készül a július negyedikei bulira. Megerősített abban, hogy valóban, mint hivatalos pszichológus nem vehetnék részt katasztrófa elhárításban (mert nem vagyok regisztrálva - és így akár 'baltásgyilkos' is lehetnék ;)-, de lesz egy tréning Richmondban az iskolai tanácsadóknak katasztrófa témában, amin részt vehetek, ha akarok. Utánanézett és - úgyan nem vagyok school counselor és amerikai sem és itt senkinek semmi haszna nem lesz abból, ha én megkapom ezt a képzést - , de szeretettel várnak ingyen és bérmentve 2 hét múlva hétfőn. A tréninget ő fogja tartani, és reméli, hogy talál egy kis időt a személyes beszélgetésre is. Hát nem őrület?! Deeeeeeeeeeeee :oD

4.
És akkor végül, de nem utolsó sorban a kóóóórház. A St. E. Az, ahová nem is akartam telefonálni, amiről lemondtam, mert roskatag és tűnik el a föld színéről és ki emlékszik már arra, hogy valaha J.L. Moreno állandó pszichodráma színházat alapított itt. Július 20-án megnyílik egy új terápiás szárny a "bűnelkövető, de felmentették, mert nem minősült beszámíthatónak" betegek kezelésére (huhh, durva..). Ennek a részlegnek az igazgatója C., akihez ugyancsak több segítő fülön keresztül jutottam el. Várnak, hogy bejárjak napi néhány órára és biztosak benne, hogy sokat fogok tanulni. Arra a mondatra, hogy "okés, nekem ez szuper, de remélem én is hasznotokra leszek", csak annyi volt a válasz, hogy ez nem kérdés, az érdeklődésem már garancia nekik arra, hogy jó döntés, ha befogadnak. Na váo (vagy, wow:) ), ilyet is ritkán hall az ember... az ember...én.

Szóval ezek vannak.... hát nem nagyszerű?!?!?!?! kédezhetném, ha a huszas években élnénk, de most csak annyit mondhatok, hogy ez ..... jó!!!

A megvalósulás (?)

Aztán jön a terv megvalósulása.

Egyelőre pont a közepén tartok. Még minden lehet, nincs veszve remény, de nem biztos semmi. A remény és reménytelenség hullámai el-elöntenek felváltva. Nem is hittem volna, hogy ennyire furcsa lesz "munkanélkülinek" lenni... pláne úgy, hogy én döntöttem így (ahh, és pont ebben a gazdasági válságban...hallom is már visszhangzani..)?!?!?!. Az érzéskavalkád ezáltal válik különösen furcsává.

Szóval nincs biztos hely, ahová mehetnék de legalább már beszéltem élő emberrel, akinek van fogalma a módszerről, amit tanulok. Most kezd alakulni, lesz egy egynapos pszichodráma workshop a mellettünk lévő államban (Maryland), ahol ha összejön 4-5 ember, akkor megtartják.

A kórházas önkénteskedés téma meg úgy alakul, hogy szép lassan nő a bejegyzések (és egyúttal az áthúzgált bejegyzések) száma a noteszemben. Újabb és újabb lehetőségek, nyilvános és mások által javasolt telefonszámok, nevek sorakoznak egymás alatt. Elkövettem a hibát, hogy a jegyzetfüzetembe elölről és hátulról is elkezdtem jegyzetelni (2 nagy téma elválasztása céljából)...ha javasolhatom, ilyet ne csináljatok, mert idővel TUTI eljön a pillanat, amikor próbálsz éretelmesen beszélni a telefonba, százötvenedszerre elmondod, hogy kivagyhonnanésmiért, figyelsz, hogy értsd ő mit mond a speci akcentusával, miközben őrülten keresed a bejegyzést a füzeted első felében, majd a másodikban és magadban ismételgeted a nevet, amit mondott (pl Hi Kate is speaking), hogy sikeresen beazonosítsd, hogy éppen pont melyik intézettől utasítottak vissza..

Utánaolvastam és kiderült, hogy ez a St E kórház egyre romosabb, már alig vannak páciensek, még a honlapját sem találom szal tök gáz... aztán mégis felhívtam és végül sok kapcsolgatás után egy nagyon rendes nőhöz jutottam, aki ugyan pszichodrámát nem, de más kreatív terápiát végez ebben az intézetben. Ezekkel még úgysem találkoztam, szóval egyre jobban tetszik a gondolat, hogy valami újat lássak.

A TERV

A terv az, hogy papírmunkáról átnyergelek a pszichológiára.
Ezt eddig meló mellett nem igen tudtam megcsinálni - bizonyíték erre a 3 év, ami már eleve sokkal több, mint ahogy eredetileg terveztem -, úgyhogy még mielőtt négygyermekes anyuka lennék, meghoztam ezt a döntést és kiugrottam a biztonságot jelentő robotból. ...Majd Amerikában, na majd OTT lesz időm elolvasni az összesszázhuszonvalahánydarab könyvet, amik felhalmozódtak az egyetemi és azutáni évek során, majd OTT keresek valami tréninget, majd OTT elkezdek hazai állást nézni (hisz itthon is az interneten indulnék), majd OTT elmegyek önkéntesnek abba a kórházba, ahol szinte minden tapasztalt amerikai pszichodramatista képződött még a kezdetek kezdetén, a St. Elisabeth-be! És persze majd OTT megismerkedek egy csomó jólmenő dramatistával, pszichológussal, ezzel-azzal, akivel itthon nem tudnék. Jól hangzik.:)

Az iskola

Már az első héten amikor beiratkoztam nagyon szimpatikus volt a suli. A felvételihez először egy tesztet kellet kitöltenem, majd magával az igazgatóval beszélgettem. Mivel l a s s a n és ARTIKULÁLTAN beszélt ezért már az első sikerélményem megvolt, hogy megértem amit mond. Tudok angolul, wow. A másik nagyszerű élmény az volt, hogy bármit is nyökögtem is ki, tágra nyílt szemekkel dicsérte mennyire nagyszerű dolgokat mondok. Ezután az ötös szintű csoportba kerültem ami nem biztos, hogy azért történt, mert olyan iszonyatosan nagy tudású lennék - összesen 9 szint van - hanem valószínűleg azért, mert az a csoport elindult. Zárójelesen megjegyzem, hogy otthon kerestem tanfolyamot. Két probléma is volt. Az egyik az volt, hogy az ilyen intenzitású tanfolyamról közölték, hogy bár ki van írva, de még sose jött össze annyi ember, hogy el is indult volna. A jóval kisebb intenzitású tanfolyamról pedig az indulás előtti pénteken árulták el, hogy nem indul. Szóval egy picit tartottam tőle, hogy itt is így járok, de szerencsére az otthon kinézett tanfolyam elindult így nagyon boldog voltam.
Az első nap picit előbb érkeztem, hogy megvegyem a szükséges könyveket. Ott ültem és vártam, hogy rám kerüljön a sor. Volt ott egy nagyon lepattant ürge, amolyan "megváltom a világot mert buddhista vagyok ne szóljatok bele hogyan élek" típusú. Kopaszra nyírt fej, szűk pecsétes póló, szakadt-kopott-zsírpecsétes-koszfoltos-letaposott sarkú farmer diszkópatkány-álom bizsu övvel, kisbőrszütyővel valamint az elmaradhatatlan retkesmezitláb szandál, lehetőleg kicsi, hogy értsük miért tepedt kosz mindegyik lábujj. Na szóval ott lézeng ez a faszi épp, hogy nem hibilimbizik egy kis takony bámdzsidzsámpi az orrából végleg a homlesz kasztba beillesztve amikor is bejön egy jól szituált hölgy. Végigméri a faszit kerül egy kiskörútnyit majd tovalibben. Közben sorra kerültem és megvettem a könyvemet. Szépen leültem az előtérbe és elkezdtem böngészgetni azokat, amíg el nem kezdődik az órám. Közben a hölgy is sorra került és mondták is neki nagy széles mosollyal, hogy "He is your new teacher" a guberálóra hajazó világmegváltónkra mutatva. Na azt a döbbenetet nem lehet leírni ami a hölgyemény arcára kiült. Vagy ötször kérdezték meg tőle, hogy jó lesz-e mire kinyögte, hogy: "NO", majd feldúltan elviharzott. A fickóról nem akarok képet berakni, de az ő osztályáról itt egy fotó. Amit tudni kell, hogy minden osztály ajtaja mellett van egy nagy ablak, tehát minden osztályba be lehet kukkantani. A legtöbb helyen egy-két könyvön kívül semmi sincsen. Emberünk terme meg így néz ki:

Az első nap összesen ketten voltunk. Osztálytársam egy tajvani srác viselkedése eléggé érdekes. Ha elégedetlenségét szeretné kifejezni egyszerűen lefekszik a padra. Volt egy közös feladatunk. Együtt kellett írnunk egy szöveget. Miután megkaptuk a feladatot a fiúka felvetette, hogy mindenki írjon egyet és majd összerakjuk. Mondjuk azt nem tudom, hogy ezt hogy képzelte. Végül is az enyémet mutattuk meg a tícsörnek.
Egyszóval így indult az első napom a suliban. Az osztálytársak közül kettő Tajvanról három pedig Egyiptomból érkezett. Szerencsére mindenki azért van itt, hogy megtanulja az anyagot és ezért - bár szörnyülködve és állandóan világgá kürtölve de azért mégis csak - mindenki részt vesz mindenben és a házi feladatot is elkészítik.
A nyelvtannal már a logikus részével semmi problémám nincsen. A nem logikus részek azonban kifognak rajtam... ehhez kell majd a sok gyakorlás no meg egy szótár. :)
Egyébként a rendszer amiben tanulunk elég jól fel van építve. Innen is onnan is kap egy picit az ember. Vannak olvasmányok, gyakorló feladatok és még hanganyagot is lehet venni. Én a reggeli intenzív kurzuson veszek részt. Ez azt jelenti, hogy a hét négy napján napi négy órában tanulunk. Reggel kilencre kell beérni és fél kettőig tart az oktatás. Minden pénteken van egy "tanulmányi kirándulás" (field trip). Ekkor különböző helyekre mehetünk el együtt a többiekkel. A többiek alatt nem az osztálytársakat kell érteni, hanem az iskola összes tanulóját. Együtt mennek és beszélgetnek ilyenkor a különböző szinten álló, a világ különböző tájáról érkezett emberek. A most szombati napon Venezuelából, Koreából, Panamából, Japánból, Üzbegisztánból és Tajvanról voltak emberek. Szóval igen érdekes kavalkádba csöppentem.
Így a félútról visszatekintve igen hasznos ez az iskola, szóval tudom mindenkinek ajánlani.

Második hét

Na ez a hét egy kicsit megfektetett annyi minden történt. Először is sikerült beiratkoznom múlt héten, úgyhogy ezen a héten minden délelőtt már a suliban ültem. Az, hogy kilencre bent kellett lennem még nem okozott volna problémát, de úgy hogy minden este későig fent voltunk az már igen. Elsőre azt gondoltam, hogy délelőtt suli aztán délután mienk a világ. Persze, hogy nem számoltam azzal, hogy tenger házi feladatot fogok kapni. Ezek aztán mindig hajnalra maradtak. Szóval hatkor fel, házi feladatnak nekiáll, suliba rohan, délután/este parti és este tizenegyre már úgy éreztem magam mintha három napja nem aludtam volna. Azzal nyugtatom magam, hogy ez nyilván azért van mert egész nap fokozottan figyelnem kell az angol szövegre és ezerrel azon vagyok, hogy megértsem mit beszélnek hozzám. Az igazságot azonban a négy-öt elfogyasztott sör környékén kéne keresni. No akkor nem is sajnáltatom tovább magam. :D
Hamarosan jön a leírás az iskoláról, a látnivalókról és az emberekről.

Végre

Nah, csak eljutok én is idáig, hogy írjak..

Nekem ez a harmadik alkalmam a kontinensen, de még mindig sokkolódom azon, hogy itt MINDEN NAGYOBB mint otthon. A hűtő, a tej, a narancslé, a szalámi, a kocsik, az utak, a mikrók és a tűzhelyek is. Elveszek a kanapékon és S-es méretet veszek le a polcról;) (na eeez jóóó :oD )

A ház, ahol nagyrészt lakunk (unokatesóméknál) egy olyan "született feleségek" környezetben van. 3 szintes és hárman laknak benne és ez tök rendben van. A kenyér édes, némelyik sonka is, és sajnos a cukormázzal átitatott doughnut - és még sok más cifra, színes, cukros, édes mindenféle - meg még mindig nagyon finom. Szóval nagy a kihívás az S-es méretnek..

A KARRIEREMet tekintve... - aminek egy fajtáját éppen feladtam, mielőtt idejöttem, merthogy felmondtam a multinál, ami az élethez szükséges fizetést biztosította nekem az elmúlt több mint 3 évben - ..még semmi sem biztos....áááá...