Evezés a James folyón.

Folyamatosan igyekszünk beszámolni, de csináltunk sok képet, meg videót és vagy írunk, vagy utazunk és inkább most utaztunk. Szóval türelem. Amit meg nem tudunk itt megírni azt majd szóban otthon. ;)

Egy hetes kis kirándulásunk két fél napja egy nagyszerű evezés volt a James folyón. Már amikor az utunkat terveztük szomorúan konstatáltuk, hogy az évi rendes evezés bizony kimarad. Ezért aztán május elsején a Május Egy Ruhagyár felejthetetlen csapatával elmentünk egy gyorsat evezni. Amikor megérkeztünk ide elkezdtük vadászni a lehetőséget egy kis evezésre. Először úgy gondoltam bérlünk egy hajót és elmegyünk evezni egy kicsit a Potomac folyón, de szerencsére nem így alakultak a dolgok. Ami hajóbérlést találtunk ugyanis ahhoz vagy valami egyetemi egyletbe kellett volna belépni, vagy száz dollárért valami licencet kellett volna szerezni. Mivel nekem már van licencem a Magyar Kajak Kenu szövetségtől ezért sem egy olyan tartalmas előadás sorozatra nem vágytam, sem egy újabb soha nem használható papírt sem akartam. Ezt a papírt aztán soha nem mutathatnám meg annak a vízi rendőrnek aki nincs egyik folyón se csak a Dunán és ha ott eveznék akkor se kérné és ha megmutatnám neki akkor meg szeme kerekedne és nem értené mi az. Na akkor képzeljük el ezt egy angol nyelvű papírral.

Szóval elkezdtünk nézelődni a neten és megdöbbentő mennyi nyomorék honlap között végül is megtaláltuk az egyik legszimpatikusabbnak tűnő céget a Twin River Outfitter néven. Orsi felhívta őket és előbb Dannel majd Johnnal tisztázta a részleteket. Megbeszélte velük, hogy mi egy amolyan höncsilöncsi nem vadvízi evezést szeretnénk. Csak beülni a kenuba és csorogni lefele. Ajánlották, hogy egyik nap 7, a második nap 11 mérföldet evezzünk és egy napot még alhatunk is a természet lágy ölén. Ráadásul minden szükséges cuccot adnak, evezőt, vízhatlan zsákot és dobozt, mentőmellényt, valamin térképet. "Wow, király" felkiáltással be is neveztünk az evezésre. Aztán indult a szervezés, hogy a szükséges minimális cuccot előkerítsük. Szerencsére hálózsákot és sátrat is tudtunk szerezni így igazából már csak egy strapabíró műanyag papucsot kellett beszereznünk. Három félkatonai zsákot kaptunk. Az egyikben még az esőben is aludhatunk volna, valamint volt egy olyan vastag zsák amivel egy szibériai telet is izzadva átvészelünk. Ez lett végül is a "derékalj". A sátor egy sima egyszerű másfél rétegű sátor volt, de hatalmas. A papucsot egy leárazáson két és fél dollárért szereztük be. Igazi strandoló flipp-flopp papucs, amely ugye alapvetően alkalmatlan komolyabb vízi túrára, de két napot csak ki fogunk benne bírni. (meg különben is jó lesz ez még az óceán partján is, de erről majd egy másik bejegyzésben írok)

Hajnali hét órakor indultunk Knoxvilleből Buchananba. Tizenegy körül érkeztünk meg a célállomásra, de még be kellett vásárolnunk a kaját. Azt hittünk, hoppsz ez itt Amerika. Minden sarkon van egy bolt. Volt is. Négy vendéglő volt a faluban és egy benzinkút. Sima ABC-t azonban nem láttunk. Szerencsére nálunk volt Julis, a GPS. Beütöttük, hogy milyen áruházat szeretnénk és már írta is, hogy 78 mérföld. No, nem estünk kétségbe rákerestünk a megfelelő titkos szavakra és találtunk is mindjárt egyet a közelben. Odamentünk. Bekukkantottunk, de csak női fehérneműk mosolyogtak vissza ránk, így hát tovább mentünk. Hiba volt. A környék legnagyobb áruházát - egy amolyan mini teszkót - hagytunk ott. Elővettük a következő helyet ami még mindig a faluban volt. (mivel a telefonom lemerülőben volt és Orsi fényképezőgépe pedig tele, nagyon sok képet nem csináltunk. Így nem biztos, hogy elhiszitek, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek velünk.) Képzeljetek el egy benzinkutat egy kis rozzant épülettel amit látszólag évek óta otthagytak. Na ez volt az amit találtunk. Na ide se mentünk be. Második hiba. Elindultunk tehát a harmadik legközelebb eső hely felé. Mentünk, mentünk egyszer csak egy nagy autópályához értünk. Hurrá kiáltottunk fel. Ez az. Langyos, meleg. Azonban Julis a GPS átvitt minket az út felett és vele párhuzamosan indult el. Ekkor már extázisban voltunk: Forró, forró, mindjárt ott vagyunk az autópálya melletti nagy bevásárló központban. Julis azonban kegyetlenül egy kis mellékútra terelt minket. Mondhatnám, hogy idegen tájakra tévedtünk, ha nem járnám Magyarország úttalan útjai Eich Laci barátommal és a vándortáboros fiatalokkal. Ez egy pont olyan út volt a semmibe amin gyakran gyalogoltunk. Mérföldenként egy-egy tanyasi épület disznókkal, tehenekkel. Mentünk és mentünk előre rendíthetetlenül a kanyargós hegyi úton. Elhagytuk már magunk mögött az utolsó emberi láb által érintett erdei utakat is amikor egyszer csak balról a Holly Heaven street köszöntött be. (szabad fordításban Szent Mennyország utca). Ezután fél mérföldenként különböző bibliai személyiségek nevei mosolyogtak ránk a sarkokról. Végülis eljutottunk a boltba. Na a kis boltot a szakadt benzinkúttal osszátok le méretben kettővel és időben szorozzátok meg tízzel. Az úton végig csak mi voltunk egy emberrel se találkoztunk. Ültünk az autóba és azon tanakodtunk, hogy vajon nyitva van-e a bolt és vajon melyik horrorfilmben láttuk ezeket a képeket. Éppen ebben a pillanatban futott be két helyi ember a boltba. Bementek és leültek a hátsó étkezőnek kialakított helyen (a bolt ugyanis egyben kocsma is volt ugye). Ekkor már tudtam, ők legalább annyira tartanak az idegenektől mint mi a helytől. Az apró feszültséget ezen kívül nem lehetett tapasztalni, ugyanolyan volt mintha a sarki ábécébe szaladtam volna le (bár valahol tudta az ember, hogy hát mégis csak a föld túl oldalán van). Gyorsan bevásároltunk, hisz még aznap szerettünk volna egy kiadósat evezni és mentünk is tovább.

Mielőtt elindultunk volna arra gondoltunk, hogy megebédelünk gyorsan. A hajóbérlő hely közelében volt egy Burger King, gondoltunk itt gyorsan bedobunk egy whopper menüt(nyuhuhunak vaper, de ezt se értik itt). Na ha lenne leggusztustalanabb gyorsétterem díj akkor ez a hely megkapná ezt a kitüntetést az biztos. Gondoljatok el egy út széli kocsmát, na az gusztusosabb mint ez a hely volt. Na de vízitúrára jöttünk úgyhogy betoltuk a szendvicsünket és indultunk is a túrára.

Beértünk. Két fickó állt a pult mögött. Orsi mondta nekik, hogy Dannel és Johnnal beszélt telefonon. Az egyik fickó széles mosollyal magára majd a mellette álló emberre mutatott és mondta: John, Dan. Nekem ekkor tűnt csak fel, hogy ők bizony egypetéjű ikrek és nem véletlen a Twin River név. Gyorsan tisztáztuk a részleteket. A telefonban mondták ugyan, hogy a kemping primitív, de itt kiderült, hogy nem camping-ről, hanem camp ground-ról, tehát táborhelyről beszéltek. Orsi rákérdezett, hogy akkor ez azt jelenti, hogy pottyantós budi van csak. Mire a fickó mondta, hogy csak egy sávl van. Néztünk rá bután. Erre odaugrott a polchoz és levett egy gyalogsági ásót és mosolyogva mutatta felénk. Ugyanakkor láttuk, hogy a mosolya elég kétségbeesett, látszott úgy érzi megint elveszített egy kuncsaftot. Megnyugtattuk, hogy ez minket picit sem zavar, sőt. ;)

Megnéztünk egy tíz perces oktatófilmet, majd Összecuccoltunk és irány az Eagle Rock, kiindulásunk helyszíne. Készítettem egy hevenyészett Google Map-et a fontosabb pontokról. Mivel telefonom lemerült - (még a lenti videót épp fel tudtam venni vele) - és kevés hely volt Orsi fotómasináján is ezért a folyóról majd a cég honlapjáról fogok képeket betenni. Szerencsére annyi szufla volt még a telefonomban, hogy rögzítse az alábbi pár kockát. Az eredeti verzióban Orsi nem csak a testét krémezi és még én is mondok egy pár fontos mondatot, de hát ugye a technika.



No a lényeg, hogy a fickókám ledobott minket és már indulhattunk is. Odafelé úton Orsi mindent megkérdezett a veszélyekről. Megtudtuk, hogy vannak itt mindenféle állatok többek között medve. Melytől nem kell félni, mert ő jobban fél tőlünk, de azért az ételt ne hagyjuk elől. A fickó igyekezett megnyugtatni minket, hogy pályafutása során egy állattámadásról tud, amikor is egy teknős megharapott egy kisgyereket mert böködte. A vízen egy veszélyes pont lesz, de ott csak balra kell tartanunk és nem lesz semmi baj. Nyugodt szívvel vágtunk hát neki a túrának. Orsi teljes nyugira számított én azonban gondoltam, hogy lesz egy két pity-puty. Arra azonban egyikőnk se számított, hogy mekkora pity-putyok lesznek. Íme egy kép:

Érdemes megnézni a fentebb idézett google térképet, hogy lássátok hány ilyen pity-puty volt.
Még egy testközelből:

Szóval ott voltuk a folyó közepén, amit nem ismertünk, ismeretlen pity-putyok között, embert egy szálat se láttunk, térerő nulla. Szóval azért egy picit izgultunk. Ráadásul eveztünk már olyan folyón aminek homokos, iszapos alja volt, eveztünk már köves, sziklás mederben de olyanban ahol egy egész hegység volt a víz alatt még nem. Félelmetes volt amikor egyszer csak mindenfajta előjel nélkül megfeneklettünk és amikor lenéztünk egy hatalmas szikla volt alattunk. A víz tiszta volt és olyan egy méterig le is lehetett látni benne. Lelöktem a hajót és láttuk, hogy a szikla csúcsán akadtunk fent, mert az folytatódik tovább a víz alatt. Inkább félelmetes volt ez mint veszélyes, ugyanis a folyó itt lassan csordogált. Az érzés az volt, mint amikor az ember egy kis mentőcsónakkal evez a nyílt tengeren és egy kedves kis bálna mellé szegődik.

Az igazi veszélyes szakaszok azonban azok voltak, ahol a kisebb "kavicsok" keresztbe elzárták az utat. A néha néha felbukkanó veszélyesebb köveket ugyanis könnyen ki lehetett kerülni, de itt a víz az egész folyó szélességében fodrozódott, így esélyünk se volt megtalálni a helyes utat. Egyébként a feladat nem olyan nehéz, hisz az ember figyeli a folyón kialakuló V alakot és a V alak közepén könnyedén át tud evezni az akadályok között. Azonban itt nem V alakok voltak, hanem a kor szellemét követve igazi www alakzatok. Egy ilyen akadály után a víz ezerrel fodrozódott elfedve az újabb akadályokat. Két lehetőségünk volt. Vagy a kisebb fodrozódás felé mentünk ahol kis víz folyt át kis köveken, de hosszan. A másik lehetőség pedig hogy a víz folyását figyelve a legnagyobb tömegű átáramlás felé vettük az irányt. Az előbbi azért volt rossz mert a sok kis kövön állandóan felült a hajó és ki kellet szállni, hogy áttoszogassuk rajta. Az utóbbi pedig azért mert a nagy sebességgel áramló víz utáni fodrozódás elfedte azokat a köveket amik pont annyira voltak mélyen, hogy megborítsák a hajót, valamint a nagy hullámok azért be-becsaptak a hajóba. Egyszer sikerült csupán rosszul választani, de itt meg szerencsénk volt, no meg a rutin ugye. A jelzett helyen a vidáman átcsapó hullám nem hullám volt, hanem egy hatalmas kő amin átbukott a rohanva száguldó víztömeg. Ez aztán megállította a hajó elejét a hátulról érkező víz pedig beforgatta a hajót keresztbe a víz áramlásával. Egy másik kő pedig pont a hajó közepénél fogott meg minket és kezdte borítani a hajót. Szerencsére mindketten rutinos túrázóként a megfelelő - kezdőként érthetetlen - oldalra dőltünk, a szikla felé. Így elkerültük, hogy a víz a hajó széle fölött elkezdjen beömleni, majd teljesen megfordítani a hajót. Ez nem csak azért lett volna problémás, mert vizesek leszünk, hanem azért is, mert itt akár a túránk véget is érhetett volna. Aki nem tapasztalta még élőben, az elképzelni se tudja milyen hatalmas tud lenni ilyenkor a víz ereje. Simán elképzelhető, hogy úgy megfogja a hajót a víz, hogy emberi erővel nem is tudjuk kihúzni onnan. Esetleg kettéroppantja mint amikor az ember az ujjai közt elmorzsol egy földimogyorót. Egy ilyen sziklára tapadt kettétört kenut láttunk is feljebb a víz alatt. Emberre itt akkora veszélyt nem jelentett a folyó, hisz nem volt elég mély, hogy beszoruljunk a kenu alá, valamint a túloldalon se alakultak ki vízhengerek amik lehúztak volna minket. Ráadásul pont ennél a helynél két horgászkenu is tanyázott, úgyhogy lett volna segítségünk.

Azonban túránk legnehezebb pontján, ahol egyedül Class II nehézségű akadály volt és ettől tartottunk a legjobban gond nélkül átjutottunk. Itt körülbelül egy méter szintkülönbséggel zubogott a víz alá. A jó leírásnak köszönhetően azonban megtaláltuk azt a keskeny sávocskát ahol könnyedén lesuhanhattunk.

Na de nézzük a túrát magát. Ott álltunk tehát a folyó partján három órakor és indultunk, hogy leevezzünk tíz mérföldet (~16km) mielőtt besötétedik. Szerencsére itt későn, nyolc után sötétedik, úgyhogy ezen nem aggódtunk. Emberünk mondta, hogy átlagban négy óra alatt le lehet menni a folyón folyamatos evezéssel. Felvettük a mentőmellényt - az ugye itt kötelező, de nem is bántuk később:) - bedobáltuk a cuccot a hajóba és már indultunk is. Idén először és talán utoljára nyitottam meg a vízitúrát egy dobozos kólával és picit szomorkásan ugyan de felhangzott az olvéjsz kokakóla. Itt ugyanis tilos mindenfajta alkohol fogyasztás(és otthon sem iszunk a vízen) és túrázókat szondáztató rendőrökkel riogattak minket így nem kockáztattunk. Egyébkén Amerika egyik "bone dry" vidéke közelében voltunk ahol még pár tíz éve még az otthoni alkoholfogyasztást és tartást is büntették. A túránk végig magánterületek mellett haladt, így kikötni nem nagyon volt szabad, de megnyugtattak, hogy a legendával ellentétben nem fognak lelőni minket, ha mégis kikötnénk valahol.

Gyönyörű hegyi tájon eveztünk, jobbra balra bozótossal benőtt sziklafalak között kanyargott utunk. Képeket nem tudtunk készíteni, de belinkelek két galériát amit érdemes megnézni.

Hat órakor már pakoltunk is kifelé. Táborhelyünk a beharangozotthoz képest komfortosabb volt, ugyanis volt egy - az erdőkből jól ismert - asztalpad kombináció, valamint egy kövekkel körberakott tűzrakó hely is. Egy szuszimegállónál beszereztük a szükséges száraz faanyagot így a sátor felállítása után már vidáman lobogott is a tábortűz. Az idő kegyes volt hozzánk, a vacsoránkat felhőmentes ég alatt készíthettük el. Mivel folyóparton voltunk felkészültünk arra, hogy amint lemegy a nap hirtelen leesik a hőmérséklet. Nem így történt. Egy fél óra masszív izzadás után ledobtam a plusz pólómat és továbbiakban így sütögettük a hotdogunkat. Ugyanis hotdogot sütöttünk tábortűzön és a böriből újított ketchup és majonéz kombóval ízesítettük. Mivel nem volt lecsukható fedelű gázos grill kombinátunk, meg kellett küzdeni azzal a problémával is, hogy hogyan fogjuk olyan közel tartani a kolbászkákat, hogy azok megsüljenek, de az ujjunk annyira ép maradjon, hogy ezért evezni tudjunk másnap. Szerencsére Orsi előrelátóan beszerzett hurkapálcákat. Ezeket átdugdostuk a virsliken egyfajta hússzőnyeget szőve és így sütöttük ropogósra azokat.

A táborhelyünk a hatalmas sátorral, a kétszemélyes kenuval, paddal és a ropogó tábortűzzel.


Itt rájöttünk, hogy az egyetlen eszköz amivel ki tudnánk nyitni a konzervet azt már más célra használtuk(a gyalogsági ásó ugye...). Nem gondoltuk, hogy eme nemes folyamat - az étel útja a szervezetben - több pontján is igénybe vennénk szolgáltatásait. A képen még az első sikertelen kísérlet látszódik.


A hússzőnyeg. A fa rudacskákat ki kell húzni fogyasztás előtt! (csak azért írom, mert itt tényleg mindenre figyelmeztetik az embereket. Pl. van "Nemsokára csökkentjük a sebességedet" tábla a "Csökkentsd a sebességedet, mert lámpa jön" tábla előtt.)

Tudjátok van az a pillecukor(már a nevétől is kiráz a hideg) amit itt MarshMallows-nak hívnak. Ezt itt szokták a tábortűz mellett sütögetni. Mivel semmi jót nem akartunk kihagyni ezt is kipróbáltuk. Na van ez a pillecukor, ami úgy néz ki mint egy nagyobb fajta ablaktömítés. Ha beletartod a tűzbe akkor a külseje elszenesedik egy pillanat alatt a belseje meg megolvad és folyékonnyá válik. Ha olyan béna vagy mint mi, akkor csak az egyik oldala olvad meg a többin pedig elfolyik a cucc. Rövid próbálkozás után feladtuk és a tűzbe dobtuk a förmedvényeket. Ekkor ért minket a nagy meglepetés. A kis cukorkák ugyanis elfeketedtek, elolvadtak, felhabosodtak és most figyelj felfúvódtak mint egy lufi. Két hatalmas buborék képződött amik meggyulladtak és nagy lánggal égve varázsoltak meghitt fényjátékot kedves esténkhez. Később megtudtuk, hogy a kívül karamellizált belül folyékony MM-en kívül nincs finomabb. Aztán azt is, hogy két keksz közé, csokira csorgatott olvadt MM igazi csemege... hmmm..hmmm. lehet lesznek dolgok amiket kihagyunk. ;D

Amikor besötétedett eloltottuk a tüzet, elraktuk-elzártuk-légmentesítettük az ételmaradékot és elmentünk aludni. Tizenegy környékén hatalmas villámlásra és záporra ébredtünk. Szerencsére a sátor elég jól ellenállt a hatalmas lezúduló víztömegnek és csak egy két helyen csöpögött be egy kis víz. Ez nem volt probléma mert egyrészt a sátor hatalmas volt, így csak arrébb kucorodtunk és a katonai hálózsák is vízálló volt. Reggel a szokásos fülledt meleg fogadott a sátorban. Kimásztam és vettem egy nagy lélegzetet a friss hajnali levegőből...vagyis csak vettem volna. A sátron kívül ugyanis ugyanaz a fülledt meleg fogadott. Az ég felhős volt - már ahol a ködtől látni lehetett - és igen csak lógott még az eső lába. Megreggeliztünk, összecuccoltunk és gyorsan elindultunk, hogy még zuhogó eső előtt úton legyünk.

Az esőre aztán nem is kellett sokat várni. Orsi fázott ugyan egy picit, de én kb. úgy éreztem magamat, mintha egy strandfürdőben lennék. Meleg, fülledt levegő és a napon melegített langyi zuhany ömlik az arcodba. Egy gond volt csak, a zuhanyt nem lehetett se kikapcsolni, se kiállni alóla. ;) Végig zuhogott akárcsak annak idején a Hernádon a Tocsónál (mindkétszer ;)). Amikor megérkeztünk persze kisütött a nap, így tudtunk egy képet készíteni.(ez látható legelöl) Sokat nem pihentünk, csak szusszantunk egyet, hisz várt ránk a Blue Ridge Parkway, de ez már egy másik történet.

csak gyorsan írok..

Sziasztok!

Rég nem írtunk, tudom, és sajnos most is rohanunk pakolni. Tegnap hajnali 2-ig tartott a buli (mert megtartottuk a huszonkilencedik szülinapom első évfordulóját;o) ), ma meg 1,5 óra múlva indulunk a tengerpartra !!! ... és még nem vagyunk bepakolva.. :)).

Szóval nem leszünk egy hétig, de utána ígérem minden elmaradt beszámolót pótolunk!

Túléltem a St Elisabeth-et és most jöhet a felszabadult NYARALÁÁÁÁS!!!

Vigyázzatok addig is Magatokra!